Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Törökök Magyarországon (1526-1699)

2019.12.12

Családi élet

 

A család szó értelmezése alapvetően különbözött a maitól, hiszen a korszakban a főúri, nemesi família a szülők és gyermekek több generációja mellett magába foglalta a szolgákat, a szervitorokat, a tágabb kiszolgáló személyzetet is. A nemes személyek, férfiak és nők egyaránt szinte alig voltak egyedül, minden helyzetben szolgáló kísérte őket, így aztán igen nehéz volt bizalmasabb kapcsolatba kerülni valakivel, netán négyszemközt udvarolni egy hölgynek. A nemesek, a gazdagabb polgárok, sőt, jómódú parasztok is egy szobában aludtak szolgáikkal, még akkor is, amikor intim együttlétre került sor a házastársak között. De nem nagyon lehettek egyedül az egyszerű parasztok sem, hiszen egy gazdaság ellátását egy ember nemigen tudta megoldani, ezért gyakran több felnőtt fiútestvér élt egy háztartásban, "egy kenyéren" - ahogy a korabeli források írják. Ez előnyös helyzetet jelentett akkor, amikor az állami egyenesadót házanként szedték be, függetlenül az ott lakók számától. Egy ilyen jobbágyportán a bonyolult rokonsági kapcsolatban lévő családtagok mellett zsellérek, cselédek, különféle szolgák egész hada végezte a munkát.

 

A házasulandó feleket a korban leggyakrabban a rokonság, a szülők elhatározása, megegyezése hozta össze. Főúri körökben a gazdagság és társadalmi helyzet meghatározta érdekek mellett ritkán születtek szerelmi házasságok. Gyakoribb volt, hogy összeházasított felek utóbb estek igaz szerelembe egymással, Thurzó György a 17. század elején így írt feleségének: "Kerestem az pozsonyi leányokban szebbet náladnál, de én sem Pozsonyban, sem másutt szebbet nem találhattam, mint te énnékem vagy". Az ez idő tájt sokat hadakozó, családjuktól sokszor távol lévő főurak gyakran váltottak szerelmes, forró hangú leveleket feleségeikkel, talán leghíresebb ezek között a Nádasdy Tamás nádor és Kanizsai Orsolya közötti levélváltás a 16. század második feléből. A jegygyűrűváltás elterjedt szokás volt, ez ékköves gyűrűt jelentett akkoriban. A városi polgárok, mezővárosi és falusi parasztok általában csak keszkenőt, jegykendőt váltottak kézfogókor, ezután már minden körben nagy szégyent jelentett visszakozni a házasságkötéstől. A kora újkorban azt láthatjuk, hogy az érzelmi kötődések mind fontosabbá váltak e szoros emberi kapcsolat, a házasság megkötésében.

 

 

Életszínvonal a korabeli Magyarországon

 

Európában a 16. századi árforradalom következtében sokszorosára emelkedtek a gabona- és más élelmiszerek árai. A nagy áremelkedések miatt nyugaton gyakran nagy éhínségek alakultak ki, vagy a lakosság nagy része volt kénytelen gyengébb minőségű és kevesebb élelmiszerrel beérni. Az életszínvonal vizsgálata tekintetében két különbséget figyelhetünk meg: Magyarországon viszonylag kisebb volt az áremelkedés, mint Nyugat-Európában, és a hazai nagymértékű szarvasmarha-tenyésztés miatt a húsfogyasztás sem szorult annyira vissza, mint nyugaton. Másrészt Magyarországon az éhínségek hatása sem volt annyira pusztító, mert nálunk változatlanul nagyszámú önellátó paraszti gazdaság létezett, még a városi polgároknak is volt kis szántója, szőlője. Erdélyben azonban szegényebbek voltak a jobbágygazdaságok, hiszen a hegyes-dombos vidékeken sok helyütt a rosszabb minőségű termőföld kisebb termésmennyiséget hozott. Az eleve csekély tartalékkal rendelkező jobbágyháztartások a háborúskodások idején, rossz termés vagy természeti katasztrófa esetén gyakran kerültek válsághelyzetbe. 1603-ban Hunyad megyében - egy leírás szerint - olyan éhség volt, hogy sarutalpakat, nyereg bőrét, fakérget, csontlisztet ettek, meghalt emberek tetemét sütötték és ették meg.

 

 

A luxuscikkek

 

Magyarországon a 17. században megszaporodnak a luxusellenes városi rendelkezések. A 16. században már Bornemisza Péter ostorozta azt a fényűzést, ami a nemesség körében lábra kapott, akik az arisztokrata viseletet kezdték utánozni. Később aztán a szegény cselédlányok, szolgálók is a jómódú városi polgárok öltözködési és viselkedési kultúráját igyekeztek követni, és ez fölöttébb bosszantotta az előkelő urakat és hölgyeket. Sopronban, Kassán és a nagyobb városokban komoly intézkedésekkel próbálták az öltözködést megrendszabályozni, hogy mindenki a társadalmi rangjához illő ruhában járjon. Ezek a jelenségek azzal magyarázhatók, hogy a 17. században átrendeződtek az értékviszonyok, s az új árviszonyok szélesebb réteg számára tették kisebb-nagyobb mértékben elérhetővé a biológiailag szükséges javak után a különféle luxuscikkeket is. Ezek többségében a fejlettebb munkamegosztással dolgozó nyugat- és közép-európai ipar termékeiként kerültek a hazai piacokra immár alacsonyabb társadalmi rétegek számára is elérhető áron.

 

 

Étkezési szokások

 

Magyarország lakossága a 16-17. században jóval több húst fogyasztott, mint Nyugat-Európa lakói. Ez elsősorban a nagyarányú marhatartásnak volt köszönhető. A marhahúson kívül juhot, sertést, baromfiféléket és halat is fogyasztottak. Úgyszintén szokásban volt a vadhúsok (nyúl, őz, szarvas), az aprómadarak (fürj, fogoly, szalonka, fajd) elkészítése, különféle mártásokkal ízesítve. A húsféléket leggyakrabban káposztával együtt főzték-sütötték meg, hiszen ez volt a legnépszerűbb zöldségféle szegényebb és főúri körökben egyaránt. A káposzta a magyar kertek királynőjeként tisztelt növény volt, télire eltették egészben vagy lereszelve, sóval, kaporral, tormagyökérrel ízesítve. Jóízű és kifejezetten egészséges ételnek tartották. Kedvtelve fogyasztották a kor emberei a halféléket is - csuka, viza, kövihal, kecsege, harcsa, csík, angolna tűnik föl a forrásokban -, többnyire böjtidőben, káposztával, borssal, citromos-tejfeles mártással adták asztalra. A sertéshús sokkal drágább volt, mint a bőségben lévő marhahús, s így a szalonna is drága eledelnek számított. A majorságban mindenhol tartottak sertéseket, de még a városi polgárok is hízlaltak egyet-kettőt saját fogyasztásra. Ínyencségként volt ismert a rák és a csiga is.

 

A tej- és tejtermék kevésbé voltak elterjedtek hazánkban, mint a nyugatabbra lévő országokban. Sajtot rendszerint az ünnepi vacsorák öt-hat fő fogása után szolgáltak föl más, túróval, tejföllel készült ételekkel együtt. A vajat és sajtot általában otthon készítették, hiszen mindenhol tartottak tehenet, juhot. A tejtermékek fogyasztása elterjedtebb volt a kifejezetten juhtenyésztéssel foglalkozó erdélyi és felvidéki románság körében. A vizek rossz minősége, megbetegítő hatása közismert volt a korban, ezért előszeretettel ittak víz helyett bort, vagy a német polgárság hatására egyre népszerűbbé vált sört.

 

 

Fűszerek, gyümölcsök

 

A 16-17. században Európában végigsöprő "fűszerőrület" Magyarországot is elérte. A legértékesebb és legnépszerűbb fűszer a bors volt, amely a 16. század elején még a levantei útvonalon, Erdélyen át érkezett az országba, később már kerülő úton, Havasalföldön és Kassán át vagy éppen nyugatról lehetett beszerezni. A sáfrány és a gyömbér itthon is megtermett, de a szintén közkedvelt szegfűszeg, szerecsendió, fahéj, citrom külföldről érkezett hazánkba. A házi szükséglet igényelte zöldségféléket már ekkoriban is megtermelték minden kiskertben, majorságban, így a borsót, babot, petrezselymet, sárgarépát, parajt, tököt, uborkát, sőt a karfiolt és spárgát is ismerték. A híres dunántúli főúr, Batthyány Boldizsár kertjében 1588-ban már burgonyát is ültettek, ami ez idő tájt kezdett meghonosodni nálunk. A dohány leírása már 1577-ből fennmaradt, szintén a Batthyányak németújvári kertjének növényei között. Magyarország gyümölcseinek gazdagságáról már Oláh Miklós is megemlékezett Hungariájában a 16. század közepén. A legelterjedtebb az alma, körte, szilva, cseresznye, sárga- és őszibarack. A főúri kertekben divat volt különlegesebb gyümölcsfákat és díszfákat, egzotikus növényeket gyűjteni, így honosodtak meg nálunk a vadgesztenye, az orgona vagy a tulipánok első fajtái is.

 

 

Öltözködés

 

A 16-17. század az az időszak, amikor kialakult a sajátos magyar viselet. A férfiak a derékig szűk, onnan bővülő, különféle ujjhosszúságú dolmányt, fölötte mentét hordtak, amely lehetett válltól egyenletesen vagy csak deréktól bővülő típus. Ezeket hímzéssel, paszománnyal, díszes gombokkal ékesítették, alatta inget, szűk szabású, ún. magyaros nadrágot, kemény szárú csizmát vagy sarut viseltek. Az öltözetet süveg és köpönyeg egészítette ki. Az arisztokrácia férfitagjai természetesen finomabb, drágább anyagokból (bársony, skarlát, atlasz) készült, prémekkel (nyuszt, hiúz, róka) vagy bélelt, aranygombokkal díszített felsőruhákat viseltek. Az ez alatt hordott ingeket fehér selyemmel hímezték, az értékesebbeket pedig arany- és ezüstfonállal.

 

A magyaros női ruházat jellegzetes darabjai is a 16. századra alakultak ki. Ezek voltak a szoknya, vállfűző, ingváll, kötény, mente és köpeny. A felsőruházat kedvelt része volt férfiaknál és nőknél egyaránt a különböző hosszúságú suba. Az előkelő asszonyok minőségi, finom kelméket viseltek a parasztosnak tartott gyapjúszövet, a posztó helyett. A 17. század elejére igen sokféle színű és fajtájú textília jött divatba, a legértékesebbek a selymek változatai voltak, de a bársony, a gránát, az atlasz is előkelőnek számított. Az ezekből készített ruhák némelyikén akár egy városi házat, vagy kisebb majorságot is lehetett volna venni. A ruhák értékét leginkább a díszítésként használatos arany- és ezüsthímzés, az arany gombok és zsinórok, drága csipkék mutatták. A különféle prémek díszítésként és bélésként is használatosak voltak. A hímzésben divatba jöttek a törökös minták (pl. a szekfű használata), az alsóneműket fehérrel, az ingvállakat pirossal, kékkel hímezték leggyakrabban. A paraszti viseletben a posztó, az egyszerűbb gyolcs és vásznak voltak elterjedtek, de természetesen ezek a ruhadarabok is bővelkedtek hímzéses díszítésben.

 

 

Élet a végeken: portyázás, lesvetés

 

Formailag a két nagyhatalom többnyire békében élt egymással, ezért a határvidék katonaságát erősen tiltotta a békebontástól, a másik területeinek zaklatásától. Ennek azonban nem sok foganatja lett. Az állandó zsoldkimaradás, az ellátatlanság és a hírnév utáni vágy mindkét oldal harcosait arra kényszerítette, hogy ember, állat és ingóság zsákmányolásával teremtsék elő a megélhetéshez szükséges javakat. A tél elmúltával azonnal megkezdődtek a harcok, s csak az ún. füvelés (tavasszal-kora nyáron), aratás és kánikula idején szüneteltek. A korban a portyázást mezei munkának nevezték, a portyára vagy lesre (ellenségvadászatra) induló csapatokat pedig csatának. Az utóbbiak mindig éjjel fogtak munkához, az ún. csatavezető parancsnoksága alatt. Előttük kalauzok és nyomjárók derítették fel a terepet, mögöttük pedig a sereghajtó által irányított hátuljárók biztosítottak. A lesvetésre kiszemelt hely volt a derékles (rendszerint út mellett), itt foglalt állást a portyázók zöme, a dandár. Amikor az őrszemek jeleztek, kibocsátották a martalékot (legfeljebb 15-20 lovast), akik a les felé csalták az ellenséges csapatot, amelyet a meglepetésszerűen kiütő dandár levágott vagy foglyul ejtett és kifosztott. A szemben álló felek jól ismerték egymás fortélyait (lesre csalás, ellenles vetése, álöltözék használata stb.), a másik szándékait is gyakran sikerült kikémlelniük, így aztán nem egyszer balul végződtek ezek a kalandos vállalkozások. ,

 

 

Kémkedés és hírszerzés a török korban

 

A törökök elleni sikeres küzdelem alapvető feltétele volt, hogy a határvédelmi rendszert irányító bécsi hadvezetés és a magyar főkapitányok az ellenség terveiről mindig időben és pontosan informálva legyenek. Ennek érdekében a 16. század második felére több színtű hírszerző rendszert szervezett a keresztény hadvezetés. A szultán terveiről az isztambuli udvarban tartózkodó Habsburg-követek (diplomáciai kémkedés) számoltak be, akik a titkos információkat a szultáni díván főként szerb, bosnyák, magyar vagy német származású tisztségviselőitől, a nagy befolyással rendelkező tolmácsoktól, a szultán zsidó orvosaitól, más államok diplomatáitól és külön fizetett "titkos ügynökeiktől vagy levelezőiktől" szerezték. A határ menti török csapatok szándékairól (határ menti kémkedés) a híreket a magyar végváriak számára a pasák és bégek magyar íródeákjai, a hódoltsági falvak magyar bírái és jobbágyai - akiknek az adó beszolgáltatása címén szabad bejárásuk volt a török végházakba -, a váltságdíjuk összegyűjtésére kibocsátott keresztény rabok, a portyák során elfogott török katonák, az úgynevezett "nyelvek", végül, de nem utolsósorban a szintén szabadon járó magyar, raguzai és görög kereskedők szolgáltatták. A törökök - a diplomáciai kémkedést kivéve, állandó követségeket ugyanis nem tartottak - hasonló módon igyekeztek kikémlelni a keresztény fél szándékait.

 

 

Rabkereskedelem a török-magyar határ mentén

 

A Magyarországon berendezkedő törökök - a köztudattal ellentétben - sohasem hajtottak el több tízezer fős embertömegeket Magyarországról. A török-magyar határ mentén a 16-17. században ugyanakkor a váltságdíjért folytatott rabtartásnak külön szokásrendszere alakult ki. Az ebből származó bevétel a nehezen csordogáló zsold mellett mindkét fél katonasága számára fontos jövedelemmé vált. A portyák során ejtett rabokat a magyar és török végvári katonák a kótyavetyén osztották szét, majd árverezték és adták el. A fogságba kerültek ezután tulajdonosaikkal a váltságdíjban (sarc) hosszas és gyakran verésbe fajuló alkudozás során (egyeztek meg). A sarcuk összegyűjtésére kibocsátott rabok visszatéréséért rabtársaik füleikkel, orraikkal, fogaikkal, avagy tehetősebb hódoltsági mezővárosok - általában kényszerből - pénzzel vállaltak kezességet. A váltságdíj összegyűjtése gyakran évekig is eltartott, miközben a rab néha a Német Birodalom nagy részét is bejárta kolduló útja során. Ugyanakkor a kibocsátott rabokat számos íratlan törvény védte (például tilos volt őket megverni, viszont szekerekkel kellett szállítani), miközben érdekeiket fogva tartóikkal szemben egy tapasztaltabb társuk, az úgynevezett rabgazda képviselte. A rabok a sarcuk megszerzésével kapcsolatban kiállított iratok hitelesítésére még külön rabpecséttel is rendelkeztek.

 

 

Török-magyar párviadalok

 

Az egymással farkasszemet néző magyar és török végvárrendszer katonái az ellenség területére vezetett portyák mellett gyakran párviadalokban (duellum) is megküzdöttek egymással. A váltságdíjért folytatott rabtartáshoz hasonlóan a végvidéki bajvívásnak is külön szokásrendszere alakult ki. Egy-egy előkelőbb keresztény vagy török főtiszt gyakran szólította fel a szembenálló felet bajviadalra. A kihívólevél általában előadta a párviadal okát, megnevezte annak helyét, idejét és módját (kopjával, karddal, pallossal stb.), sőt néha sértegető szavakkal gúnyolta az ellenfelet, hogy az ne utasíthassa vissza a viadalra hívást. Békeidőben ugyanis a bajvívást az uralkodói rendeletek szigorúan tiltották, a valóságban a párviadalok mégis gyakoriak voltak. Miután a felek megegyeztek az összecsapásról, hitlevelet állítottak ki egymás számára, amelyben garantálták, hogy a bajvívás ürügyén nem állítanak csapdát egymásnak. Ebben meghatározták a fegyveres kíséretek létszámát és a párviadal lefolytatásának körülményeit. Ezek után a két fél a kijelölt napon, egy nagyobb mezőn, több száz fős katonaság előtt és párbajsegédek vezetésével ütközött meg. Egy-egy jelesebb bajvívó (például Thury György, Gyulaffy László vagy Magyar Bálint) alkalmanként egymás után akár több török vitézzel is megküzdött.

 

 

Török házak, otthonok

 

A törökök által birtokba vett városi házak hamarosan furcsa átalakuláson mentek keresztül: alsó szintjeiken deszkák takarták el az ablakokat. A muszlim családok így védekeztek a külvilág kíváncsi tekintete ellen. Aztán belül is hozzáláttak az átalakításhoz: a nagy szobákat sok válaszfallal apró helyiségekre osztották, hogy ne csak egymástól különülhessenek el, hanem a családokon belül a férfiak és a nők is külön lakrészt kapjanak (a férfiak házrészét szelámliknak, a nőit háremnek hívták). Akik kisebb, önálló házakba költöztek be, azok mindent úgy hagytak, ahogy találtak. A régi magyar házakból kiszorult katonák pedig sövényből és agyagból: paticsból építettek maguknak igénytelen hajlékot. A török házak belsejében bútort alig, textíliát viszont annál többet tartottak. A ruhaneműt ládákban vagy nagy batyukendőkbe kötve tárolták. Párnákon, derékaljakon, szőnyegeken és szőtteseken ültek és aludtak. A hideg ellen fémtálban izzó parázzsal védekeztek. A konyhai felszerelés egyszerű agyag- és fémedényekből állt. Nagyobb, míves bútorok, értékes fegyverek és lószerszámok, drága textíliák, illatszerek, jelentősebb élelmiszerkészletek és főleg könyvek csak a gazdagabbak házaiban fordultak elő.

 

 

Török ételek és italok, kávé és kávéházak

 

A törökök nagyon kedvelték a hússal, zöldségekkel és fűszerekkel töltött zöldségféléket és a nyárson vagy roston sütött húsokat (főleg a bárányhúst), de az itteni lakosság zömét kitevő katonák többnyire olcsó, közös kondérokban főtt levesekkel (csorbákkal) és gyümölcsökkel táplálkoztak. A hadba vonuló katonák szárított füstölthúst, mézet, tarhonyát és kétszersültet vittek magukkal. A békésebb időkben nagy keletje volt a mézes édességeknek, az italok közül pedig a gyümölcslevekből hígított sörbetnek, lefojtott mustnak vagy a csípős, erjesztett bozának.

 

A kávét valamikor a 15. század közepén "fedezték fel" Jemenben, s a 16. század elejére - az időközben létrejött kávéházakkal együtt - szinte az egész Közel-Keleten elterjedt. Az oszmán fővárosban, Isztambulban a század közepén nyíltak meg az első kávéházak, s bár működésüket a hatóságok nem nézték jó szemmel, hamarosan elindultak hódító útjukra a Balkán és Közép-Európa felé is. Magyarországra először 1579 végén hozott be kávébabot egy Behrám nevű kereskedő, s ettől kezdve nálunk is itták a török módra készített "fekete levest". Míg a magyar társadalom (annak is felső osztálya) jobbára csak a hódoltság elmúltával kapott rá a kávéivásra, az itt élő törökök minden rétege kedvelte a kávét, a városiak pedig (a nőket kivéve) szabad idejüket lehetőleg kávéházi társaságban töltötték el.

Érdemes tovább is olvasni: https://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index7.html

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Elérhetőség

Bartha Ádám

adamba20@gmail.com


Archívum

Naptár
<< Január / 2020 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 7762
30 nap: 448
24 óra: 9